Katarzis

Amikor az én hercegnőim születtek

Csodálatos Katalin hercegné kislánya, olvadok, hacsak ránézek.  (Képek: itt)  Persze így, anyák napja környékén még inkább érzékenyen érint bennünket minden anyasággal kapcsolatos téma.

Meglátva az első fotókat, már majdnem füttyentettem egyet, (csak nem tudok),  hogy milyen jó már, hogy ilyen fitt ez a pár órája szült kismama, aztán olvasgatva a hírre érkezett hozzászólásokat, meg sem lepett, hogy voltak, akik még a szülést is megkérdőjelezték. Nem, nem azért mert szerintem is fura, csupán ismerem már a mai internetes közönséget annyira, hogy semmin meg nem lepődök.

 Visszagondolva saját szüléseimre, én is elmondhatom: a második lányom megszületése után pár órával ugyanilyen rendezetten, mosolygósan ki tudtam volna állni a nagyközönség elé.  Az első szülésem az egész más volt, akkor mondhatni létezni sem volt erőm, de tanulva az esetből, a másodiknál már tettem azért, hogy a terhesség és a szülés ne eméssze fel az összes energiámat.

 

Az első terhességemnél a vérkép súlyos vérszegénységet mutatott, alacsony hemoglobin-szintet. Írtak fel gyógyszereket, melyeket hol szedtem, hol nem, ezt az állapotot egyáltalán nem éltem meg betegségnek, s mivel hallottam azt a szép megállapítást, hogy “a magzat úgyis minden tápanyagot elvesz az anyától, amire szüksége van”, nem tartottam fontosnak, hogy a saját táplálásomra szintetikus anyagokkal mérgezzem a szervezetemet és a kisbabámat. Ettem sok gyümölcsöt, zöldséget, de a pirulákat mellőztem, hallgattam azokra, akik jobban tudták, mint az orvosok, hogy a szülés egy természetes állapot, s “minden, ami a gyógyszertárból van súlyos rendellenességeket okozhat a piciben. Régen sem szedtünk semmit!”-mondta a Mama, én pedig nem akartam selejtesnek tűnni, hogy nekem viszont kellene. 

A szülés orvosi szemmel nézve olyan átlagos volt, egyéjszakás vajúdás, de semmi mesterséges szer, fájdalomcsillapítónak néhány görcsoldó-injekció. Hogy a gyengeségem mennyire tehetett róla, nem tudom, de jó nagy gátmetszést kaptam, pedig kicsi lányom csak 2800 g-mal született. A szülés még jobban legyengítette a vérképem, ezért az első 24 órában felkelni sem bírtam, mert csak kapkodtam a levegőt, fulladtam, szédültem. Segíteni se próbált senki, szobatársaim nyugtattak, hogy ez a gyengeség természetes, feküdjek csak, ilyenkor pihenni kell. Reggel szültem, másnap reggel a felkelés-próbálkozásomnak az lett a következménye, hogy pár lépés után elájultam a folyosón. Ezután már egy kicsit jobban figyeltek rám, kaptam infúzióban tápanyagokat és már ájulás nélkül tudtam vánszorogni, mint egy frissen műtött beteg. A varrás még lökött bénaságomra egy lapáttal, természetesen csak úgy tudtam lépkedni, hogy a lábfejeim még véletlenül se távolodjanak el egymástól. Még odahaza sem dúlt bennem az energia, nálam a gyermekágyat szó szerint lehetett értelmezni, ha csak tehettem, feküdtem, gyenge voltam hetekig, mint egy pillangó.

Az anyaság hihetetlen boldogsággal töltött el, csak épp úgy éreztem, nincs erőm élvezni. Kimerített egy 10 perces fürdetés is, éjszaka szoptatás alatt is mindig elaludtam. És azt hittem, ez így normális, ennek így kell lennie.

 

  Rá 7 évre, a második terhességnél már törődtem magammal is. Okosabb voltam, és nem érdekelt, mit mondanak a “tapasztaltabbak.” Nem bíráltam felül a recepteket, amit az orvos elrendelt, mindent beszedtem. A kiírt időpont után egy héttel indult meg a szülés, gyakorlatilag már az első fájásoknál kétujjnyira nyitott méhszájjal. Mivel még pár óra elteltével is felettébb vidám voltam, az orvos oxitocint rendelt el infúzióban. “Mit akar maga? Fájás nélkül megszülni ezt a gyereket?” Igazából voltak erős fájásaim, de közben, a 3-4 perces szünetekben még tudtam jókedvűen beszélgetni a férjemmel a folyosón.  Ha nem volt addig elviselhetetlen a szülőfájás, a méhösszehúzó után megtudtam, mit is jelent. A természetes fájdalomhoz képest ez annyira borzasztó, hogy képtelen vagyok felfogni, hogyan lehet órákig elviselni. És az orvosom a kérdésemre, hogy “ez meddig lesz bekötve? ” azt válaszolta, hogy “amíg meg nem szül, de  2-3 óra mindenképp”, akkor már nem igazán érdekelt, hogy néma maradjak, mert tanulónővérkék is vannak, kapkodtam a levegőt, lihegtem, mint egy kutya, ahogy a szülésznő mutatta, szorítottam először a kezüket, aztán az ágyat és emlékszek, egyszer azt mondtam: “nem bírom tovább, szétszakít!!!” És aztán csak azt éreztem, ha nyomok, elviselhető, kevésbé fáj. Ettől nagyon megijedt mindenki körülöttem, és kértek, várjak, amíg a doktor úr visszajön. “Ne nyomjon! Na jó, nyomjon, de csak kicsit! Jaj, inkább ne!” Mindez 30 perccel azután, hogy otthagyott. De engem nem  érdekelt, van ott orvos vagy nincs. Csináltam, amit az ösztöneim diktáltak. Közben férjem majd elájult odakint, amikor azt látta, hogy rohan a doki, mint egy őrült, fel a lépcsőn. Ezután már minden ment, mint a karikacsapás. Fel a szülőágyra, szerintem akkor már látszott a picikém fejebúbja.  Nem volt gátmetszésem, nem volt varrásom, 10 perc alatt megszületett a lányom, 3100 g-mal. Nem sírt fel azonnal, volt pár másodperces ijedelem, de aztán láttam a segítőim arcán, hogy minden rendben.

Később a gyerekorvos mondta, hogy ne ijedjek meg, ha a kislányom az első napokban reszketni fog, ez azért van, mert felgyorsították a szülést és ez nem igazán használ a baba idegrendszerének.  Szerencsére ezt nem nagyon tapasztaltam, de remélem, minden orvos tisztában van vele, hogy van-e, s ha igen, milyen kockázatai annak, ha mesterségesen beleavatkozik egy természetes folyamatba. Azt hiszem, talán hosszabb vajúdással, de ezt a babát is meg tudtam volna szülni oxitocin nélkül is.

Két óra elteltével felkeltem, egyedül lezuhanyoztam, átöltöztem. A korábbi, szülés utáni  gyengeségből semmit nem tapasztaltam. Tudom, hogy ez nem  elsősorban a magam érdeme,  a sorsnak lehetek hálás, hogy ilyen könnyű, komplikációmentes szülést adott. Délután már a nővérszoba előtti pihenősarokban ücsörögtem új barátnőimel. Pár órával a szülés után, ha szükséges, csinos ruhában, kisminkelve én is meg tudtam volna állni a nagyközönség előtt, akár magassarkúban is.

 Mint ahogy ki is álltunk, igaz én festetlen arccal és papucsban, de kis birodalmam minden alattvalójának kimondhatatlan örömére. Még fényképeztek is, szerencsére nem igazán rám fókuszáltak. 🙂

Két boldog nap az életemből, nehéz, (talán annyira nem, mint sok édesanyának, talán ezért is),  de én semmiért nem adnám az élményt.

Köszönöm, hogy megélhettem, köszönöm, hogy anya lehetek, édesanya.

És köszönöm, hogy még  gyermek is vagyok, hogy nem csak engem ünnepelnek ma, hogy én is ünnepelhetek valakit, aki nekem adott életet.

Anyukám! Tudom, hogy te sem adnál semmiért, tudom, hogy mit érzel, ha rám nézel, tudom, hogy neked is gyermekeid  születése volt életed legszebb pillanatai. Köszönöm, hogy vagy nekem, hogy köszönthettelek ma és boldog vagyok, hogy te megköszönted!  

 

Amikor az én hercegnőim születtek

 

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a Katarzis Facebook oldalához vagy az oldalsávban iratkozz fel a hírlevélre, így nem maradsz le semmiről.

Ide kattintva visszajutsz a főoldalra, itt pedig blogom előszavát olvashatod.

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!