Katarzis

“Mit bőgsz, azt sem tudta, hogy a világon vagy!”

Hát persze, hogy ma reggel 2 perccel azután hogy felmentem a netre már potyogtak a könnyeim.

Ez a Bianchi-gyerek mégis feladta a küzdelmet. A Forma 1-es pilóta 25 éves volt és októberben szenvedett súlyos balesetet a japán nagydíjon. Miért annyira megrázó ez számomra? Hát nem is tudom. Én nem vagyok egy nagy Forma 1 rajongó, de a férjem igen, tavasztól őszig a vasárnapjaink sorsát a futamok időpontja dönti el. Már leszoktam arról, hogy bűntudatot keltsek benne azért, hogy minden második vasárnap van 3 óra, amikor teljesen elfelejti, hogy ő férj és családapa is, helyette kérdezgetek ezt-azt a száguldó cirkuszról (néha tényleg őszinte érdeklődéssel) a verseny után, s látom, még őrül is neki, hogy mesélhet róla nekem, a feleségének.

  Nem is említem neki ezt a tragédiát, úgyis rátalál majd a hírekben. 

 

Jules Bianchi

Fotó: Facebook

 

 

A kicsilány máskor alszik 10-ig, most bezzeg 8-kor már a konyhában a reggeli felől érdeklődik, én pedig azt sem tudom, hová nézzek, hogy véletlenül se lássa meg az arcomat. Mert jönnének a kérdések:

Miért könnyes a szemed?

És ki volt az az ember?

Rokonunk?

Ismerted?

Nem is beszéltél vele soha?

De akkor miért sírsz?

 

És én tényleg nem tudom, miért gyűlnek könnyek a szememben egy idegen ember halála miatt.

Tizenéves csitri voltam, amikor meghalt Kun Peti. Eddás voltam, mert a fiúk is eddásak voltak, a menő srácok, akik után pisiltek a lányok, köztük én is. Zokogtam a hírtől, barátnőm már akkor megállapította, hogy nem vagyok normális:

“Hát neked elment az eszed!  Ki volt ő neked? Azt sem tudta, hogy a világon vagy, te meg pityeregsz itt miatta!”

És tudom, hogy igaza volt.  És valószínűleg a létezésemről sem tudott se Kaszás Attila, se Kolonics György, se Robin Williams és még Cipő sem. És volt még néhány ismeretlen idegen, akiket valamiért megszerettem, és mikor elmentek, megsirattam. Persze nem látványosan, csak úgy, hogy senki ne lássa. Mert valahol én is úgy érzem, ez nem teljesen normális. Igen, igen, sírni valakiért, aki azt sem tudta, hogy a világon vagy… De mennyire normális 25 évesen meghalni?! Fiatalon meghalni?!

 

Sírtam én szeptember 11-én is, pedig egyik ismerősöm sem volt az áldozatok között, és akkor is, amikor a vörösiszap elöntötte azokat a falvakat. És akkor is, amikor nemrég az apa kidobta a gyermekét az ablakon.

Gyenge lennék?

Talán, de nem hinném!

Ki lehet engem nevetni, de várj, most sorolom, hogy mikor nem sírtam.

Nem sírtam, amikor tűrhetetlen testi fájdalmakat kellett elszenvednem, se szüléskor, se vesekőgörcsnél, se arcideggyulladásnál. Nem sírtam, amikor véreztem a (nagyon kívánt) terhesség alatt, és azt mondták, valószínűleg elvetéltem (aztán szerencsére kiderült, hogy mégsem). Nem sírtam, amikor az apám a műtőben élet és halál közt lebegett. Nem sírtam, amikor a nagyszüleim örökre itt hagytak bennünket. 

Nem sírtam, mert mindegyik annyira fájt, hogy nem tudtam sírni sem.

Erős lennék? Persze hogy nem!

Néha azt hiszem, a könnyeknek az igazi fájdalomhoz semmi köze. Illetve nem úgy van köze, ahogyan mi azt gondoljuk.

 A könnyek a legjobb barátaink a bánatban, szenvedésben, testi-lelki fájdalmakban. Egy öngyógyító folyamatot indítanak el, ne tegyünk ellene. Igaz, hogy nem változtatnak a történéseken, a sírás csak egy lazító reakció, ami levezeti a feszültséget, például segít oldani a részvétet, amit szerintem nagyon sokan éreztünk ennek a jóképű srácnak a halála miatt. Annyira megrázó felfogni, hogy valaki-aki előtt ráadásul nagy jövő állt-ennyire fiatalon menjen el, az ember a szerettei helyébe képzeli magát és újra jönnek a súlyos megállapítások az élet igazságtalanságáról. 🙁

 

rose-234483_1280

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!