Katarzis

Egy átlagos szabadnapon

 Fél hétkor ébreszt a telefon, de látom, Férjem kászálódik, így én kinyomom, és nyugodtan alszok tovább. A következő pillanatban viszont már érzem a gőzölgő fekete illatát, puszit kapok és egy csészét a kezembe, tele ezzel a mennyei nedűvel. Hét óra, sikerült egy teljes félórára visszaaludnom, de már kelni kell, gyereket ébreszteni, tízórait csomagolni. A reggeli kávé nyugodt megivására szánt félórám most ismét ráment az alvásra, így a gondolatok összeszedése is elmaradt ma reggel. Pedig nagyon nehezek az első órák, nemcsak most, minden áldott nap.
Kóválygok, de mindent megcsinálok, ami elvárható reggelente egy rendes családanyától, az egyik gyereket útjára is engedem, a másikat betakargatom. Ő most beteg. Iszonyatosan náthás, és az éjszaka már lázas is volt.
Mindjárt nyolc óra. Ketten maradunk, én és az alvó Nagylány.

Berakok egy fehér mosást, de már kapcsolom is be a laptopot, nézem, történt-e valami a világban, amíg én békésen aludtam. De először gyors pillantás a blogra, nem-e rabolta el valaki az éjszaka, esett bántódása, tettek benne kárt. Nem! Megvan, épségben, egészségben, 3. édes gyermekem ő, megpuszikálom, megsimogatom, nem mintha kritikus szemeim nem látnák a hibáit is, de olyan unalmas állandóan nyaggatni a szeretteinket, persze, hogy lehetne minden és mindenki jobb annál, amilyen jelenleg, de könyörgöm, kinek van ereje és ideje folyamatosan tökéletesíteni és tökéletesedni?!
A Facebookra is benézek, és a postaládába is. Nem kint, itt a neten. A híreket is átfutom, de csak a címszavakat, nagyon-nagyon különleges hírnek kell lennie, hogy reggel komolyabban belemélyedjek a részletekbe. Azért az egyiket megnyitom, de most nincs időm, majd később elolvasom.

Laptopot csak lezárom, nem kapcsolom ki, hiszen még visszatérek. Kezdem a házat élhető állapotba hozni. Nem takarítok, csak gatyába rázom, ne nézzen már úgy ki, mintha bomba robbant volna benne. Hálóban beágyazok, összeszedegetem a széthagyott ruhákat, nappaliban is van pakolásznivaló, előszobát felmosom, virágokat meglocsolom, külső lépcsőket leseprem, a fürdőszobán is igazítok; nem, nem most vízkőtelenítek át mindent, csak felszedegetem a hajszálaimat, visszacsavarom a fogkrémre a kupakot, és a szennyes zoknit 10 cm-rel odébb teszem: szennyestartó mellől a szennyestartóba. Ne mondjátok, hogy rendetlen családom van, én mondhatom, százszor is mondhatom, de senki bántani ne merje őket! Én már amúgy is számolgattam, minden fizikai és kémiai tudásomat előszedtem, és igenis kevesebb energiába kerül összerámolni utánuk, mint folyamatosan veszekedni, felbosszantani magam és ha úgy sikerül, akkor is nekem kell helyre raknom mindent, mert a többiek “futnak”, még tőlem is jobban.

Végigszaladok az udvaron, gyors szerelem a kutyáimmal, nem lehet mellettük simogatás nélkül elmenni, imádnivaló, szeretetre éhes állatok. Vagy csak éhes állatok?

A konyha kipofozása már kicsit tovább tart. Amikor elkezdem még alig van mosatlan, csak a kávéscsészéink, egy müzlistál, amiből a gyerek megreggelizett, 1-2 kés. De kiöntögetem a maradék kajákat, melyek csak azért maradtak a hűtőben, hogy ne romoljanak meg, Buksiék még megehessék, mert igen, mi egy koszton vagyunk a kutyákkal, pontosabban a kutyák velünk. Tudom, hogy a megmaradt ételeket le is lehetne fagyasztani, higgyétek el, próbáltam, felolvasztva azt is a kutyusok ették meg. Akkor is, ha nem főztem frisset. Inkább ettünk kenyeret felvágottal.

A konyhát is felmosom legvégül, de már ébresztem a Nagylányt, muszáj orvoshoz menni, nem is épp azért, mert nem tudom, hogyan kell egy 16 évest kikezelni a megfázásból, de az igazolás! Igazolást nem hamisítok!
Szinte könyörög a Lelkem, hogy “ne ma, majd holnap elmegyünk, aludni akarok, nem bírok felkelni, meghalok!”, de rendíthetetlen vagyok, míg magához tér (mintha csak magamat látnám) gyorsan felverek két tojást, van egy kis leveslé vasárnapról, grízgaluskát képzeltem bele, igaz, hogy leveshús már nincs hozzá, de lesz még palacsinta ebédre, a kettő együtt “elmegy” teljes értékű étkezésnek akkor is, ha nincs hús egyik fogásban sem.

A gép is kimosott, sakkozok, hogy teregessek vagy induljunk. Végül csak kiteregetek, ilyenkor már szeszélyes az időjárás, lehet, hogy most süt a nap, de egy óra múlva már esik, hadd száradjon inkább. A már összerakott fekete ruhákat is berakom mosásra.

Elsétálunk a körzeti orvoshoz, hát persze, hogy ma délelőtt valamiért el kellett utaznia, hallgatom egész visszaúton, hogy “látod, anyu, én éreztem, hogy nem ma kell orvoshoz menni!”
Őt hazairányítom, én ha már úton vagyok, még beugrok a postára, felkészülök az órákig tartó sorban állásra, de láss csodát, szerencsére senki nincs rajtam és az ügyintézőn kívül,  3 perc alatt megkapom, amiért bementem, fél 11 alig múlt, már otthon vagyok. Pedig az útba eső boltba is beszaladtam papírzsebkendőért és egy doboz tejfölért.

Van egy liter aludttejem, nem sok, de épp elég túrótölteléknek 3-4 palacsintába, így felteszem lassú tűzre, közben bekeverem a palacsintatésztát. Úgyis lesz, aki kakaósan kéri vagy lekvárosan. Az aludttejet ott nem hagyhatom, ha nem akarok egy marék rágógumit, nem biztos, hogy díjaznák a palacsintában.

 A gép is kimosott, kiteregetek. Tele száradó ruhával egy nagy, szétnyitható szárító és az udvar összes kötele. Szeretek benne gyönyörködni. Összeszedni már nem annyira. Hát még vasalni. Brrr!

 

Egy átlagos szabdnapon
A hétvégén készített zabpelyhes kekszből már egy morzsa sincs, de nekem KELL!, ez segít most túlélni, gyorsan előkapom a hozzávalókat, bekavarom, amit kell turmixolok (nagy szemű zabpelyhet apróra, megpirított mogyorót), kapcsolom a sütőt és már bent is van az első tepsi.

Rápillantok az órára, pár perc és dél, gyorsan teszem fel a leveslevet, mikor forr, szaggatom bele a galuskákat, de közben már sütöm a palacsintát is, tudom, hogy Apuka már az asztalnál ül, az óráját nézi. Nem szólna ő semmit, de azért bennem van az érzés, hogy valaki, akiről én gondoskodok, éhes és rám vár.
Közben a kekszek is sülnek, már tenni kellene be a következő tepsivel, azt is formázom, hogy azért ne legyenek már iszonyatosan rondák, elég, ha csak kicsit azok.

Hallom nyílik az ajtó, Kicsilány jön haza, de nem egyedül, a barátnőjével, kérdőn nézek rá “anyu, hát mondtam tegnap, hogy ma elmarad a két utolsó óra? elfelejtetted?” Dehogy felejtettem, csak kiment a fejemből!, a két lány boldog, s velük én is, mert az én boldogságomhoz az ő örömük is elegendő. Kapnak ők is levest, aztán palacsintát, már újra van egy halom mosatlan. Gyorsan elmosom. Én. Nincs mosogatógépem, az még nincs, majd lehuppanok a laptop elé, 3 db zabkeksszel. A hírekkel kezdek, azzal amelyik nyitva van, de belemélyedni már nem tudok.
Férjem érkezett haza.
Fekszek kiterülve, hasamon a laptop, mellemen a süteményes tányér. Puszit kapok és egy odavetett megjegyzést:

Mond meg, mit tudsz egész nap csinálni azon a facebookon?

 

Egy átlagos szabadnapon

 

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a Katarzis Facebook oldalához vagy az oldalsávban iratkozz fel a hírlevélre, így nem maradsz le semmiről.

Ide kattintva visszajutsz a főoldalra, itt pedig blogom előszavát olvashatod.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!