Katarzis

Megint egy…Párizs…miért?

  A kérdések napja van. Dühös, elkeseredett, fájdalmas kérdéseké.

  Kimondatlanok, de nem épp emiatt válasz nélküliek.

 Tudom, milliók kérdései most ugyanezek. Nem vagyok egyedül, de együtt sem vagyunk okosabbak, hiába is kérdezném tőled, hagylak inkább, tudom, te sem tőlem vársz magyarázatot, elvagyunk most a magunk gondolataival. Aztán egy-egy pillanatra mégis “rámtör a félsz”, mi lesz, ha a gyermekeim kérdeznek rá, hogy “Anyukám, miért halt meg annyi sok ember Párizsban?”  Lehet ezt értelmesen megmagyarázni?

Pedig valószínűbb, hogy nem is kérdeznek semmit. Fél füllel, a szemük sarkából ők is figyelték a híreket, csendben is maradtak, látták, anya, apa nagyon gondterhelt, újra történt valami, de az elmúlt időszakban már annyi szörnyűségről hallottak, hogy ez a mostani… ismét egy újabb, “óh, anyu, de Párizs olyan messze van!”-vigasztalt a 10 éves lányom, még egy puszit is kaptam. Ennyire mindennapossá vált az erőszak? Őket már meg sem rendíti?!

 Nem néztem meg reggel a híreket, késő délelőttig semmiről nem tudtam. A facebookot kapcsoltam be legelőször, jött is azonnal az értesítés, hogy a Párizsban élő ismerősöm biztonságban van. Nem tudtam még, mi lehet ez, de sejtettem, hogy ismét emberek ártottak embereknek.

Én nem tudom egy vállrándítással elintézni, kevéssé nyugtat, hogy messze van, és az is, hogy nincs ismerősöm az áldozat között. És hogy az elkövetők is meghaltak? Gyenge vigasz. 

 Én még nem szoktam ezt meg, nem edződtem bele, nem ebben nőttem fel. Én a békeidőkben voltam gyerek, amikor nagyon is megszűrték a híreket, s nem jutott el minden borzalom ténye az utca emberéhez. Akkor még azt hittem a háború az csak egy szó a történelemből, a terrorista pedig egy kitalált fogalom, hogy tudjanak nekünk izgalmas filmeket készíteni. Aztán szeptember 11. után minden megváltozott. A filmek történései életre keltek.

  Egyik kedvenc könyvem volt gyerekkoromban a “Hol bujkálsz, Cinege?”, egy kislány naplóregénye a második világháborúból. Az elmúlt években minden terrortámadás után eszembe jut az a rész, amikor a városban lévő bombázások ellenére a nagybátyja nyugtatja a családot, hogy nekik, ott falun nem kell félniük “Mit bombáznának itt? A krumpliföldeket?” (valami ilyesmi) És ez a mondat mindig a fülembe cseng akármi szörnyűség történik a nagyvilágban, arra gondolok, hogy én itt, “a krumpliföldek ölelésében” talán védve vagyok. Pedig dehogy!

 Családom szanaszét, szüleim az egyik világvárosban, életem párja egy másikban. Ott többet, mint itt velem, a remélt biztonságban. Vágyom el innen, hiányoznak nekem, a nyüzsgés, a nagyvárosok zaja, fényei is hívogatnak. Soha eszembe sem jut, hogy ők jöjjenek haza, csak az, hogy én megyek majd valamikor utánuk. De ilyenkor… úgy szeretném, ha mindenki itt lenne velem, a világ eldugott sarkában. Nem kell semmi, még anyagi jólét sem, csak hadd éljünk biztonságban és az legyen a legnagyobb bűncselekmény körülöttünk, hogy egy “élelmes” falubeli lelopja a paprikánkat.

 De vajon mennyire lehet nyugodt életet élni bárhol, ha tudod, hogy a világ más tájain százak halnak meg értelmetlen erőszak miatt?

 


 

 Ebben a pillanatban 128 halálos áldozatról szólnak a hírek. Nem egy kivédhetetlen fertőzés, nem földrengés, cunami, égből érkező meteorit okozta ezeknek az embereknek a halálát. Emberek okozták. Kitervelték, megszervezték, végrehajtották.

 Hány áldozatról beszélhetünk? Dehogyis százvalahány! Több száz ember életét tették tönkre. Édesanyákét, akik hiába várták tegnap este gyerekeiket. (Ismerősöm írta, hogy látott egy asszonyt, aki fényképpel járta Párizs utcáit, reménykedve, hogy eltűnt gyermeke nincs az áldozatok között.) Feleségekét, akiknek a férjük mellettük, szemük láttára halt meg. Gyerekekét, akiknek árván kell majd felnőniük, s soha nem kapnak választ a kérdésre, hogy “de miért?” Biztosan van, aki a szerelmét, vőlegényét, menyasszonyát veszítette el tegnap éjszaka.

Róluk még keveset hallani. Még most csak Párizst, Európát, a békét, a biztonságot gyászolja világ. Majd fogunk olvasni a személyes tragédiákról is. Aztán mi elfelejtjük, az áldozatok pedig hordozzák életük végéig a fájdalmas sebeket.

 

Istenem, adj erőt elviselni ezt a borzalmas veszteséget minden gyászolónak! Kérlek állítsd meg ezt a folyamatot, ami elindult ebben a világban! Hadd legyen a háború, terrorista, robbantás, lövöldözés szavak újra csak fogalmak a történelemből, a filmek világából! Érintsd meg azoknak a lelkét, akik most a gyilkolásban, megfélemlítésben látják hitük érvényesítését! Ne engedd, hogy a bosszúvágy újabb ártatlan áldozatokat követeljen! Adj bölcsességet azoknak az embereknek, akik népek sorsáról hivatottak dönteni! Mutasd meg, hogy a szeretet igenis erősebb a gyűlöletnél, és mi, emberek mindenek ellenére még képesek vagyunk szeretni! Tégy csodát ebben az értékeiben megbomlott világban!

 

békejel

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!