Katarzis

Árvíz 2001- a menekülés

Épp 15 éve történt.

2001-ben a katasztrófának (bennem) csak annyi előzménye volt, hogy hallottam, hogy ismét rengeteg csapadék esett, emiatt árvízveszély alakulhat ki egyes helyeken. Gondoltuk, valahol. Ahol nem mi vagyunk. “A Tisza elég messze van tőlünk, ide soha nem érne el.”

Egyetlen pillanatra sem jutott eszünkbe, de még a tapasztalt öregeknek sem, hogy nálunk is baj lehet. Akkor éjszaka 3 óra körül riadtunk fel, autók mentek végig az utcánkon és jobban dudáltak, mint egy lakodalmas menet. Férjem kiment szétnézni, nemsoká jött is vissza, hogy csomagoljak össze, mert lehet hogy ismét “jön a víz!” (Azért ismét, mert 2 évvel azelőtt volt már részünk némi belvízben, de akkor olyan nyugis volt az egész, reggeltől már figyeltük, hogyan emelkedik az árkokban, aztán estére elöntötte a kertet, az udvart, végül pedig az egész utcát, ahol mi laktunk. Körülbelül lábszárközépig ért, sokan elmentek ismerősökhöz, nekünk, akik inkább maradtunk, nagy teherautón hoztak ebédet minden délben. Volt villany és gázfűtés, szépen elvoltam a házban azalatt a 3-4 nap alatt. Én különben is terhes voltam, veszélyeztetett, és fontos volt, hogy semmi miatt ne idegeskedjek.)

  Most az volt a legelső gondolatom, hogy 2 községgel odébb, ahol az azelőtti években is okozott már gondot a Tisza (konkrétan elég komoly árvizet), most is megemelkedhetett a víz szintje és azért dudálnak, hogy aki tud és akar, menjen át segíteni a gátakra homokzsákot pakolni.

De néhány perc múlva a templomharang is megszólalt (“félrevert harang”).  A mi harangunk.

 Férjem azonnal autóba ült, majd jött vissza, hogy a víz a falu végén van, csomagoljak, visz el bennünket anyuékhoz. Valami khakiszínű guminadrág volt rajta, “mit bohóckodik ez itt ebben a katonai jelmezben? “-gondoltam magamban.

Miért pánikolnék? Az árkok üresek, két évvel ezelőtt is egy nap alatt teltek csak meg. Ő elment, én elkezdtem készülődni. Még a virágokat is meglocsoltam. Raktam be a gyereknek ruhákat, miközben ő még a kiságyában aludt édesdeden. A szebbik dzsekije kicsit még nyirkos volt, ezért a vasalóval szárítgattam. De egyszer csak berohant a férjem, és üvöltött, hogy “itt a VÍZ!!!”, ne ilyen hülyeségekkel foglalkozzak már. Azonnal indulni kell!!! Aztán átrohant a másik szobába összeszedni az iratokat, és akkor elment az áram. Abban a percben fogtam fel, hogy nagyon nagy a baj és olyan érzésem volt, hogy kész, leírtak, sorsunkra hagytak bennünket és eszembe sem jutott, hogy épp azért kapcsolták le, hogy az életünket védjék. Életemben először sírógörcsöt kaptam, és alig tudtam felébreszteni a másfél éves kislányomat. Nem is öltöztettem, csak körbetekertem egy pléddel és már rohantunk is kifelé, de a házból már nem tudtunk kimenni. A férjem vitt ki bennünket az ölében, akkor már térdig ért a víz az utcán, a negyedik lépcsőfokig a bejáratnál. Semmit nem vittem magunkkal, csak a kicsinek néhány ruhadarabot egy szatyorban. Semmit nem raktunk magasba, nem volt idő. Azóta már annyiszor átgondoltam, hogy mások otthon maradtak, felrakták a bútorokat, felszedték a szőnyegeket, minket pedig úgy kipenderített a férjem a házból, hogy szinte kiesett az a tíz perc az emlékeimből, amíg elhagytuk az utcát, bár rémlik tehenek bőgése, kiabálás, és fájdalmas kutyavonítás. Ő minket menekített és az idős szüleit, nem voltak akkor fontosak a tárgyak.

 

Árvíz

Anyuékhoz mentünk (nekem “haza”), a falu másik végére. Közben kivilágosodott. Sokan arrafelé még akkor ébredeztek, semmiről nem is tudtak. Anyu még elment kenyérért, reggelit készített nekünk, nyugtatott bennünket, hogy ott jó helyen vagyunk, ne izguljunk, minden rendbe fog jönni.

Aztán valaki üzent anyunak, hogy nagyapám utcája is veszélyben van. Elmentünk a férjemmel autóval az öregért. Tragikomikumba illő jelenet, ahogyan látom, hogy a háza melletti kis utcából jön felénk a víz, ő pedig minden erejével ellenáll, hogy “mit gondoltok ti?! menjetek a dolgotokra!  nem megyek én sehová! nem hagyom itt a házat!” Bebirkózzuk az autóba a makacs vénembert, és már csak másodperceken múlik, hogy magunktól hagyjuk el az utcát, és nem a víz sodor ki onnan bennünket. Megyünk vissza anyuékhoz, de integetnek, hogy ki se szálljunk az autóból, az udvaruk már vízben áll, szemem láttára jön a szemben lévő szomszéd kertje felől is, mire észbe kaptunk az utcán is sekélyen hömpölygött. Nagyapámat kirakták az autóból, lányomat és 16 éves húgomat be (vele is volt egy harc, épp mint nagyapával), innen már csak egy irányba visz út, férjem öt perc alatt átviharzott velünk a szomszédos faluba az egyik kedves barátunkhoz, kirakott bennünket, és ment is vissza, hogy mentse aki/ami menthető.

Ott maradtunk tele félelemmel és kétségbeeséssel. Vendéglátóink mindent megtettek, hogy otthonosan érezzük magunkat, pedig nem is mi voltunk az egyetlenek, a családi ház a nap folyamán “menekültekkel” telt meg. Amíg be nem esteledett az utcán voltunk, figyeltük a híreket, lestük az ismerősöket, hátha tudnak valamit mondani arról, áll-e még a házunk. Nagy jövés-menés volt a két község között. Sajnos a mi utcánk volt a legjobban víz alatt, oda nem lehetett csak úgy bejutni, senki nem tudott semmit mondani, mindenkinek elég volt a maga vagy a hozzátartozója problémája. A férjemről sem tudtam semmit, anyuékról sem, biztos voltam benne, hogy mivel az ők házuk egy régebbi építésű, már biztosan összedőlt. Mi lehet vajon velük? És anyósomékkal?  Hová tudtak vajon elmenni? (Mondanom sem kell, hogy akkor még nem volt minden családban öt mobiltelefon.)  Mi lesz velünk? Mi lesz velük? Mi lesz, ha se nekik, se nekünk nem marad meg a házunk? Hová fogunk menni? Ki fog bennünket befogadni? 

A lányom folyamatos törődést igényelt, nyűgös volt az idegen helyen, letenni sem tudtam, egész nap az ölemben volt, így szerencsére nem tudtam teljesen magamba roskadni.

 A legtöbb falumbeli rokonoknál talált menedéket, a község közepén volt ugyanis kb. 50-60 ház, ahová nem ért el a víz. Ha ide is betör, innen már csak helikopterrel tudták volna kimenteni az embereket. Akinek nem volt hová mennie, azokért jött egy busz, valamelyik közeli településen egy tornateremben szállásolták el őket. A szomszéd lányt is felrakta a férje a kéthónapos kisfiával, nem számított se könny, se félelem. Szerencsére neki volt rokona abban a szomszédos faluban, így nem kellett egy olyan pici gyerekkel a tömegszállásra mennie.

A férjem unokatestvére az árvizet megelőző hetekben ment el külföldre dolgozni. Hiába beszélt a feleségével előző este telefonon, akkor még nem sejtették, hogy pár óra múlva a falut elönti a Tisza. A híreket azért ott is figyelték, de nem tudta, hogy épp nálunk is baj van, csak akkor hűlt meg ereiben a vér, amikor másnap a tévében a menekültszálláson készült képeket mutatták.
“Fiúk, én máris hazamegyek, valami nagy baj lehet, azok ott az én szomszédaim.”

És sajnos jó volt a megérzése, az ő házát is elvitte a víz.

Néhány ház még aznap összedőlt, sok csak megroggyant, rengeteg házból ki kellett mindent rakodni, de nem volt ám olyan könnyű, mert sok helyen a teherautó nem tudott beállni a kijárathoz: a híd egyáltalán nem látszódott, félremenni pedig végzetes lett volna.

A legnagyobb zűrzavarból kimaradtam, csak elejtett szavakból tudtam összerakni, mi történik most odahaza. Mi jó helyen voltunk, biztonságban (azt mondták, ha oda is elér a víz, akkor a mi községünkben még a templomtorony is víz alatt lesz), mégis iszonyú bizonytalanságban, mert egyikünk sem lehetett biztos abban, hogy lesz-e innen hová hazamenni.

A legrosszabb, hogy legszívesebben ordítottam volna, olyan nyomás volt a mellkasomban, de akkor már sírni sem tudtam.

/folytatom/

Ui.: a visszaemlékezés 2., befejező részét ide kattintva már elolvashatod.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!