Katarzis

A mindennapi tolvajunkat add meg nekünk ma

   A következő eset nemrég történt meg velem. Erősen gondolkodok, miért épp most kívánkozik ki belőlem.

  Szép hosszú szabadságomat töltöm épp, nem csörög a vekker, egyetlen reggel sem kelek hamarabb, csak amikor már érzem, hogy illene a “rámbízottaknak” reggelit adni. Álmosan kóválygok át a kisboltba, közben próbálom kitalálni, kell-e valami a friss, ropogós héjú kenyéren kívül. 2-3 ember van előttem, icipicit várnom kell, ilyenkor mindig ragad rám valami, de csak olyan dolgok, amiért amúgy is visszamennék kicsit később, miután kitaláltam, mit is kellene főzni. Valamit, ami mindenkinek kedvére való (és nekem is az elkészítése ebben a rekkenő hőségben). 

  Már én leszek soron, közben még összeszedtem egy mustárt, egy csomag szalvétát, zacskóba paradicsomot, meg egy dinnyét is, amit tartani sem bírok, rakom le a pultra… azt is, mást is, ami a kezemben van, mert hirtelen eszembe jut, hogy sürgősen kell egy sampon. Csak egy sampon. Visszalépek egy pillanatra az illatszerekhez, a hátam mögött lévők szavak nélkül is veszik az adást: “már nekem számolnak, senki ne jöjjön elém, azonnal jövök!” Igen ám, de nincs az a sampon, amit mindig használok, az ismeretleneket nem veszem meg csak úgy, hadd lássam legalább az összetevőit, szilikonos katyvaszokat nem kenünk magunkra.

 20 másodperc csak és már választottam is, visszalépek elpakolni és fizetni…fizetni….de nem tudok….nincs a tárcám. Nézek körbe, keresem a szememmel minden polcnál, ahol jártam. Az utánam állók talán csak azt hiszik, eszembe jutott még valami, azért kapkodom a fejem minden irányba, pedig már a pánik kezd eluralkodni rajtam. Azt tudni kell, hogy ebben a boltban nekem hitelre is adnak, de volt abban a bukszában elég sok minden, ami nem pótolható, az idegesség inkább annak szólt.

   És akkor egy idősebb vásárló (kedves ismerősöm) kiemeli a szatyrából az én! pénztárcámat! és nyújtja felém alázatosan: 

  “Látod, látod, Andika!” Ilyen figyelmetlenek az emberek, nem tudnak vigyázni az értékeikre. Lerakod te is a tárcádat, itt hagyod a pulton. Most 4-en vagyunk itt, de máskor 20-an. Egyszer majd lesz, aki szépen becsúsztatja a táskájába vagy a zsebébe, senki észre sem veszi, ő szépen kisétál, oszt jó napot! Kit fogsz meggyanúsítani, kinek fordíttatod ki a zsebeit, nézel majd bele a táskájába? Ugye nem haragszol rám, ismersz, soha nem kellene a másé, csak figyelmeztetni akartalak, jobb óvatosnak lenni, nem vagyunk egyformák.”

   A boltos is egyetértően bólogat. “Pénzt, tárcát, telefont is letesznek, itt is hagyják, gyakran úgy kiabálok utánuk. Pedig szarkák mindenhol vannak, hányszor meglopnak engem is. Nem tudok még a más dolgaira is odafigyelni.”

  Barátságos csevej alakul ki pillanatok alatt, mindenkinek van egy-két jó sztorija. Én csak mosolygok, dehogy haragszom, inkább egyfajta hálát érzek. Meg kicsit szégyellem is magam, gyerek se vagyok, öreg se vagyok még, hogy szenilis legyek, de a sors mindig megmutatja, folyamatosan ugyanazokat a hibákat követem el, amiért leszidom a gyerekeket. De hiszem, hogy mindig minden történésnek van valami értelme. Hiszek abban, hogy valaki a tenyerén hordoz, és hogy ez a kis tanmese is valami nagyobb veszteségtől óvott meg engem. 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!